2. Paragrafus || Eljött az idő, de még is mi van Jasper-el?

 

"Karodba bújnék, de hazudok, és nem teszem. Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem."

Cserháti Zsuzsa

 

Jasper szemszöge

 

Csend és sötétség. Jobb nem is lehetne. A fájdalom a kezemben a lábamba… de legfőbbként a szívemben. Kezdem unni ,hogy sötétségben kell lennem egyedül. Vajon, már megérkeztek Alice-ék? Ha igen nyerésnek állnak? De a legfőbb, ő vajon jól van?

 

//Miért tetted ezt?//

 

Ez meg mi? Egy hang vagy egy gondolat?

 

//Jasper gyere vissza kérlek//

 

Ez nem…? De ez ő? Egy angyali hang amely kivisz ebből a sötétségből amellyel kijutok. Csak hol az út? Merre menjek? Alice kérlek beszélj még, hogy megtaláljam a kijutat erről a helyről.

 

//…//

 

Ali… Cicus kérlek csak pár szót tegyél meg ,hogy kijussak, hogy megvigasztaljalak, hogy újra a karomba legyél zárva. Kérlek mondj valamit!

 

//Nem fogsz vissza jönni. Miért tetted ezt? JASPER//

 

A szemeimet nyitni kezdtem és a fényt láttam…de… levegőt nem túlságosan kaptam! Egy nyomást éreztem a hasamnál. A szemem még mindig csak hunyorítottam. A fejemet kicsit lefele mozdítottam, hogy lássam ki az-az angyal aki a levegőmet elveszi.

- Ali… - mondtam nagyon nehezen kiejtve becenevét.

- Jazzi tényleg élsz? – a nyakamba borult, de legalább már levegőt is kaptam! – ígérd meg, hogy soha de soha többé nem teszed ezt velem!

- í…í…ígér…em! – nehezen de kimondtam! Csak ott voltunk, ne meresztett, mintha egy új játék lennék számára. Csak sírt és sírt! Már volt annyi erőm, hogy egy mondatot végig mondja kés megmozdítsam néhány test részemet is.

- Ali kérlek kicsit szállj le rólam… hagy kapjak levegőt! – kértem meg és persze azonnal meg is tette amit kértem! Néztem az arcát nagyon kész volt a szemeiben csak a zokogást vettem ki! A jobb kezemet felemeltem amilyen gyorsasságban csak tudtam és letöröltem a könnyeket arcáról, közben már vissza kaptam látásomat is eredetiben.

- Te embert ettél? – kérdezte meglepően. Én elfordítottam fejem szégyenemben, ugyan is egy ígéretemet már elcsesztem. Próbáltam nem a tekintetét nézni nagy szényenemben. Neki egy szó volt az egész amivel elsimította az ügyet:

- Szeretlek! – és rám ült és megölelt. A fejemet felé fordítottam.

- Hát nem is haragszol? – kérdeztem naivan.

- Szeretlek és nem haltál meg… értem kockáztattad az életed… ez többet jelent nekem mint bármi és ez nem azt jelenti, hogy később nem fogok erre emlékezni! – tette kicsit viccessé a dolgot. Egy kis mosolyt belém is csalt oly annyira, hogy egy kis csókkal jutalmaztam. Ha már tudom a használni az érzék szerveimet használjuk is ki.

 

- Én is Szeretlek, mindennél jobban… - mondtam

- Mindenkinél jobban… - mondta

- Mindörökké – mondtuk egyszerre a közös kis szlogenünket. Vissza nyertem az erőmet is, felismertem mit is érez most Alice-em. nem sokáig tudtam elemezni mert azonnal letámadott a csodás szájával és nyelv járásával, és nem a beszédére értem ezt. Hírtelen Peter jelent meg:

- Látom már jobban vagy haver! – mondta azzal a kis mosollyal amit tőlem copyzot le. Mi meg ártatlanul felnéztünk.

- Fogjuk rá! Még nem teljesen ok minden de a derekamtól felfele minden jó!

- Azt látom! – nevetett. Alice leszállt rólam, hogy felállítson Peter… valahogy. Felemelt, lábra állított és kezemet a vállára téve segített járni.

- Rosszabb mint egy most járó kölyök. – jelentette ki viccesen.

- Felőlem úgy jár ahogy akar lényeg, hogy itt van! – mondta boldogan szerelmem. Jól esett, hogy így gondolja, bár én örülnék ha a zsibbadás elmúlna és valamikor futni is kéne.

- örülök, hogy mindenki örül, de mi van most akkor? Neked nem küzdeni kellene, vagy mi? – lettem kíváncsi a dolgokra.

- Hát igen, de hát láttam, hogy az egyik srác a vállán visz és Alice mellette megy. Így arra jutottam jobb ha kijövök és meggyőződők róla, hogy tényleg meghaltál-e. – Peter.

- Kösz annyira azért nem vagyok gyenge!

- Tudom! Tapasztaltam! – kicsit rossz lett a hangulat. Gyorsan tovább mentem mert nem túlzottan emlékeztem a dolgokra.

- Alim… - fordítottam fejem felé.

- Mondjad szerelmem! – közelebb jött hozzám és megfogta kezemet.

- Mi volt amikkor megláttál? Mi volt utána? Elmondod? – kérdeztem. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű de kíváncsi vagyok a fejleményekre. Hosszú ideig csend uralt mindenkit, de a csendet megtörte Alice-em gyönyörű hangja.

 - Mikor megláttalak nem hittem a szememnek… azonnal sírni kezdtem és nem hittem a szememnek… főleg akkor akadtam ki amikor Caius azt mondta, hogy te… - elengedte kezem és lehajtott szája elé tette és zokogni kezdet. – azt mondta, hogy te meghaltál… kiabálni kezdtem, sírni, veszélyben is voltam de szerencsémre Sam ott volt a közelben és megmentett engem is és téged is… hmm… utána próbáltunk kijutni és egy vörös Volturis csaj segített nekünk… Szerintem Sam ismerhette mert utána bántotta de leállt mert azt parancsoltam! – mondta nehezen, pityeregve és nehezen is. Vörös hajú lány?... Sam?... hmm… mintha ismerős lenne a történet… a francba… Susan!

- Eressz Peter! – parancsoltam rá Peter-re. El is eresztett és oda estem valahogy Alice-hez és csak öleltem és nem engedtem el. – Nem csinálok többet ilyent ha megígéred, hogy te se! – súgtam szerelmem fülébe és éreztem azt a kis bólintást. Elengedni nem engedtem mert éreztem, hogy iszonyúan szomorú és sír is. Megjelent egy szőke hajú srác.

- Peter! Nyerésre állunk csak az öregek maradtak akik még küzdenek  nagyon! – a „főnök” megoldotta a dolgot elment a szöszivel egy másik helyre aztán vissza jött és így szólt:

- Vissza megyek mert ez a kedvenc részem! Figyeljetek menjetek haza innen átveszem a dolgokat!

- Mi de hát még nem is küzdöttem és én is akarom látni Aro hülye képé mikor nagyba kinevetjük mert veszítettek! – tolt el magától Ali miközben nagyban az ígéretét szedné meg ha elmenne. Én nagyban élvezem, hogy végre a lábamon állok. Viszont zavart a szöszke érzései. Egyszerre szeretett, düh, félelem és egy kicsi magabiztosság érzete is van. Míg mi egymást méregettük a sráccal, addig Ali és Peter elbeszélgettek, hogy mi lenne ha elmenne. Itt tartott haverom a beszédben mikor én beleszóltam:

- …és akkor össze firkálják a kisebbek a falakat míg valamelyik csoport az élelmet keresi és elhozza az értékeket és mi meg jól össze firkáljuk az arcukat meg arra is gondo…

- Alice! Nem emlékszel mit ígértél az elmúlt 1 percen belül? – kérdeztem a szemöldökömet felvonva.

- Oh, de Jazzi csak most az egyszer hagy legyek ott!… - kérlelte tőlem. Én meg éreztem mennyire akarja a dolgot… úgy kellett döntenem, hogy ne bántsam meg és még is betartsa a szavát…

- Chh… - vállamat vontam és elfordultam – Menj ha annyira akarsz! – persze ő azonnal hátúról megölelt és csak az örömöt éreztem rajta majd leszállt és csak ugrált össze-vissza. Fogtam magam és elindultam lassan a Cullen ház felé.

- Most hova mész Jazz? – kérdezte kiakadva Ali. Nem fordultam meg csak bicegtem el.

- Haza! Ott megnézettem magam Carlisle-val és utána meg ha kicsit összeszedtem magam… - nem folytattam mert ha elmondom, hogy „ja és utána vissza jövök megmenteni azt a vöröst lányt mert megígértem neki” kicsit… hát…

- De, de Jazzi hisz azt mondtad, hogy mehetek arra a harcos kis valamire vagy nem?

- Ezt mondtam… vállat rázva rá… azt nem mondtam, hogy én is kíváncsi vagyok a Volturi vesztére! – tovább ballagtam és elővettem a mobilomat, hogy Sofyt felhívjam.

- Igen?

- Én vagyok! Értem jönnél Olaszországba?

- Hol vagy pontosan?

- A Volturinál de leballagok és a tisztásnál leszek ok?

- Rendben ott leszek amint tudok!

- Köszi! – letettük én leballagtam és már ott is volt szerencsére. Haza mentünk és ott az elmondásom szerint nem mentem Carlisle-hez, feleslegesnek tartottam… hisz nem olyan nehéz elvégezni a sebeket. Elvoltam egy ideig, tele voltam ilyen kötözés szerűvel, szerencsére nem én csináltam, hanem Sofy. Ő neki elmondtam mindent ami rá tartozott és amit nem mondana el Alice-nek sose. Persze a Susannal való dolgot még neki se árultam el.

Szerző: Luna ~kislány :P~ | 2011. április 4.
Linkajánló