Susan megmentése, most komolyan Caius ellen küzdök?

 

„Senkiben sem bízunk annyira, hogy elhiggyük, mindig helyes döntést hoz.”

Barabási Albert-László

 

/Jasper szemszöge/

Este fele volt, még terveltem egy kicsit, hogy is menekítsem ki Susant. Nehezen meg lett a tökéletes stratégia amivel biztos kihozom a lányt. Már éjfél környékén járt, Alice is haza tántorgott végre… ja és még pár haverja az a Sam gyerek, meg egy barna és még egy szöszi… asszem ennyi… szerencsémre nagyba elvolt a többiekkel, így én elmehettem anélkül, hogy kellettem volna neki vagy kereset volna. Oda értem a Volturihoz és megpróbáltam minden feltűnés nélkül keresni Susant. Szerencsémre ugyan ott volt csak éppen a padlót fényezte.

         -    Csak nem egy angyal aki a földön van? – kérdeztem lehajolva hozzá.

         -    Hát vissza jöttél értem!... tényleg vissza jöttél? – karolta át a nyakamat én meg felhúztam a földről.

         -    Mondtam, hogy eljövök és, hogy ne írj le mert erős vagyok!

         -   Végre kijutok innen és valaki olyannal lehetek akit szeretek is és tisztelek is. – csak erősen fogott és nem eresztett!

         -    Jól van nem kell megölnöd most! – hírtelen elengedett mert az ajtón Caius jelent meg.

         -    Oh már megint te? Susan te ismered ezt a fickót? – kérdezte a lánytól aki rám nézet majd Caius-ra és ismét rám majd             lehajtotta fejét – VÁLASZOLJ HA KÉRDEZLEK!

         -    Egy hölggyel nem kiabálunk nem tanultad meg? – háta mögé kerültem és már hallottam a nyaka apró recsegését.

         -    Rohadj… meg! – suttogta a fájdalomtól.

         -    Elereszlek ha hagyod, hogy a lány velem jöjjön! Megegyezhetünk vagy esetleg… - jobban elfordítottam arcát.

         -    Rendben! – válaszolta.

Ellöktem, intettem Susan-nak, hogy jöjjön jött is, elindultunk gyors iramban az ablak felé kiugrani amikor hírtelen a lányt elkapta Caius.

         -    Ereszd őt el! Én kellek nem ő! Küzdjünk meg…csak mi ketten senki más, én nyerek elmehetek vele a nélkül, hogy megjegyzésed legyen. Ha vesztek a lány marad és megölhetsz a sajátkét mocskos kezeddel! – tettem fel az ajánlatott. Idősebb vámpírral sose küzdöttem és nem ismertem annyira, hogy tudjam a gyenge pontjait, viszont az érzései kifejezetten kivehetőek.

         -    Rendben van! – és eldobta Susant.

Nem az a mai harc stílus volt de ezt meg is lehet érteni, hisz én a 19. szászadból vagyok míg ő meg a IE. 14. századból. Ezért csak mint egy jó öreg filmben köröztünk egymást nézve. – Ha ezt megnyertem levágom a fejed és a szobámba falára fogom kitűzni és minden áldott nap nevetni fogok, hogy ilyen szánalmas voltál, hogy kiállsz ellenem!

         -    Hmm… nézzük mit tudsz! – megálltam és ő nem értette mi történik. 

Gyalogolni kezdtem felé lassan. Ő meg gonoszan a halálomat kívánva megakart ütni. Egy egyszerű mozdulattal kikerültem vámpír gyorsassággal, háta mögé kerültem – mert úgy tűnt (mint az első támadásnál) a gyenge pontja ha nem látja az ellenséget. – és én harapni akartam mikor nem figyeltem és könnyeden fordult a kocka. Reflexeimnek köszönhetően megfogtam és kidobtam az ablakon. Futottam Susan-ért, kézen fogtam és futottam a folyóson egyenesen. Hírtelen megálltam és vissza fordultam és az ellenkező irányba rohantunk. Éreztem Susan-on a feszültséget és az érthetetlenségét, hogy most miért is fordultunk meg. Jobbra fordultunk és felmentünk az emeletre mert a lány azt ajánlotta. Ott egy szűkös helyre bementünk, hogy véletlen se találjanak ránk. Szokásomhoz híven veszekedni kezdtem.

         -    Gyere bújjunk el ide, itt nem vesznek észre, már egy-kétszer sikerült meglógnom előlük itt! -  mondta Susan én meg ellenkeztem, még is csak feleségem van.

         -    Nem!

         -    Miért? – csend lett mert a szolgák hangját lehetett hallani ahogy jönnek fel a lépcsőn ahol mi vagyunk.

         -    Na jó. – Gyorsan be mentünk abba kis lyuk szerűbe és nyomorogtunk. Megúsztuk tényleg nem vettek észre. 

De amint lehetett kiakartam jutni mert ha ezt megtudja Alice, hogy én egy másik lánnyal nyomorgók egy kis valamiben egy más ölében… hát lesz ne mulass. Eltűntek a Volturisok mi meg gyorsléptekben haladunk tovább a padláson míg nem Caius jelent meg hírtelen. Ahogy észleltem, Susant vissza löktem. – szegényke egy ideig fájni fog a háta biztos. Tempóba voltam és könnyedén mozogtam meg ütöttem az ellenségem de nem ártott neki sokat aztán képtelen voltam blokkolni az ő ökleit amíg véletlen el nem estem és a földön feküdtem védtelenül. Cauis nyerésre állt. A nyakamat fogva kínozva engem egyre erősebben. Mozdulni se bírtam mert rám telepedve a srác teste lefogva kezeim. Hé a lábam szabad…  Lábaim segítségével egy jó kis gyertya mozdulattal vele a férfi fejét és egész testét elhajítva tőlem, ha nem is sok időre de annyira, hogy felálljak. Sebes tekintettel rá néztem Susan-ra aki össze esve volt – nyílván a lökésem miatt. Mire megfordultam a fejem jobb oldalra lett hajtva és éreztem Caius éles fogai közellétét.

         -    Na megadod magad vagy megöljelek? – tette fel a kérdést sznobul.

         -    Ezt most komolyan kérded! – nevettem el magam. Ha mázlim van össze zavarhatom evvel a kijelentéssel és felhergelem utána meg…

         -    MI A FRANC OLYAN NEVETSÉGES? - kérdezte idegesen.

         -    Csak a képed!

         -    Mi van? – én meg minden szarozás nélkül gyors mozdulattal letéptem a hátam mögött lévő VOLT Volturis fejét és eldobtam. Persze mint mindig én sem értem sértetlenül mert nem a legsebesebb mozdulatom volt és valamennyire meg sikerült harapnia.

         - Baszki… - fogtam a nyakam és térdeimre estem. Erőt kell merítenem, a balkezem már a földön volt és a padlót bámultam, levegőért kapkodva. Nem a legjobb ötlet volt azonnal Susant megmenteni… lehet, hogy egy keveset várnom kellett volna, hogy valamennyire jobban felépüljek? Erő kell de azonnal! - Rá néztem Ssuan-ra aki ájultan ült a falhoz csapva.   Összeszedtem magam és nehezen felálltam mélylevegőt vettem és elindultam felé. Felkaptam nehezen és kerestem a kiutat. Homályos volt minden. Eljutottam nehezen az ablakhoz de nem volt erőm kiugrani. Egyszer csak azt halom, hogy valaki a  hátam mögött becsukta az ajtót.

         - Drága fiam! – mondta az ismerős hang. Megfordultam, hát persze megismerhetem volna Aro hangját. – Le a kalappal előtted. Egy ilyen erős személyiség mint te, minek kell neked az a lány? – kérdezte nagyon tapogatósan.

         - Nem mindegy a… - és összeestem a fájdalomban és Susant is elejtettem. Láttam, hogy közeledik Aro aztán pedig láttam, hogy nyújtja a kezét felém.    

      – Hagy kérlek békén! Ne öld meg a lányt! Inkább engem, őt hagyd elmenni!

         - Nem akarlak megölni drága testvérem, sem a lányt! Segíteni szeretnék neked, itt a kezem! – nyújtotta. Nem bíztam meg benne. Nehezen de egyedül felálltam a párkányt fogva. – Nem bízol bennem, igaz?

         - Higgye el én vagyok az egyetlen vámpír aki jobban bízik mint bárki más. De… - drámai szünet pedig csak fájdalmat éreztem. – Ez a lány…

         - Sokat jelent számodra! – fejezte be mondatomat.

         - Tudja a múltját? – kérdeztem.

         - Nem de elég ránézni és látni a fájdalmat rajta minden egyes nap.

         - Miért nem intézkedet?

         - Drága fiam ha én intézkednék, tökéletes lenne a világunk! Nem mindenbe szólhatunk bele akármennyire is akarjuk. – mondta őszintén. Gyorsan a nyakamhoz kaptam és megint összeestem a                    fájdalomtól. – Bámulatos, soha senki se bírta ilyen sokáig Caius mérgét! – csodálkozott.

         - Tényleg?! De jó és ennek most örüljek?!

         - Kétlem! Bízz meg bennem és én rendbe hozlak majd aztán a lányt és utána elengedlek titeket!

         - Nem hiszek neked, most mondtad, hogy ha segítenél… - nem bírtam befejezni mert az-az iszonyatos érzés megint jött. – Rendben! – egyeztem már bele mert nem bírtam, legyen bármi az ára Susant nem hagyom itt! Tapsolt egyet és megjelent 2 szolga, az egyik nekem a másik a lányon segített.

Szerző: Luna ~kislány :P~ | 2011. május 5.
Linkajánló