2. Paragrafus || Túléltük, no de hol fogsz lakni?

 

„Semminek sincs soha igazán vége. A sors ravaszul törekszik középre, mint egy gombolyagban a szál. Körbe-körbe tekeredik, újra meg újra keresztezi egymást, míg végül csaknem láthatatlanná válik az évek szövevénye alatt.”

Joanne Hattis

 

/Jasper szemszöge/

 

-          Na és mond, te, hogy lettél vámpír? – kérdezte kíváncsian. Elkomolyodott arcom és a vízből kiemelt kezeimet néztem, majd bal tenyeremet Maria harapás nyomára tettem. – Csak kíváncsi lettem mert a felső tested tele van harapás nyomokkal és még a kezed is! – ért hozzá az egyik legjobban látszódó sebemhez, majd balra haladva a karomon végig haladott és megfogta kezem.

Felfigyeltem rá és letettem magam mellé a bal karomat. Még szemeztünk egy ideig majd elengedett, elmosolyodott és víz alá merült. Nem értettem, de utána mentem. Jelzett nekem, hogy kövessem. Mintha ismerné az utat csak utána haladtam. Megállt, csendet és felfelé intett. Felmentünk egy sziklás helyen voltunk.

-          Még is hol va… - befejezni nem tudtam mert befogta számat. Ismét felfele mutatott. Alice és az a Sam gyerek volt az! Lassan elengedett és csak hallgatóztunk.

            -          Na és mond gyakran megy el a Te… férjed? -  kérdezte Alicetől a szöszi.

-          Ööö… nem. Egyáltalán nem. Amúgy honnan ismerted azt a vörös hajú Volturis csajt? – kérdezte vissza Ali.

-          Hát tudod ő volt az exem. – nevetet fel.

-          És ezen miért nevetsz?

-          Ja csak, mert olyan kis buta, azt hiszi járja a saját útját de semmit nem tud az életről.

-          De hisz te egy élettel teli srác vagy… buli, verseny, bunyó…

-          Sose engedtem, hogy harcoljon! – lett komoly a hangulat. Rá néztem Susan-ra, ő egy nagyot nyelt és majd nem elsírta magát.

-          Magyarán szereted őt, igaz?

-          Ááá a fene tudja, régen volt az, még ifjú voltam. Minden lányba szerelmes voltam. – sütött el egy gyors poént váltva témát. Susy szája elé tette a kezét és sírni kezdet. Intetem neki, hogy menjünk és el is indultunk. Mire kiértünk csak bömbölt.

Remek most mit tegyek?! Életemben nem volt ilyen eset. Csak amikor kicsik voltak a gyerekek, de egy gyereket hamar felvidítasz… itt viszont többről van szó. Átöletem szorosan, más nem jutott eszembe.

-          Nem voltam más neki csak egy báb… - szipog a mellkasomon. – Csak játékra kellettem neki! Miért ilyenek a fiú nagy része?

-          Nem tudom Susan, nem tudom! De ha ez nyugtat elmondhatom neked mit érzet mikor erre a témára jutottak. – mondtam nyugtató hullámokat küldve felé. Ő előköt magától és így szólt:

-          Az a valaki tud érezni?... Az akiről azt hittem életem szerelme miközben csak egy baba voltam neki?... AZ A VADÁLLAT AKINEK ELHITTEM MINDEN SZAVÁT ÉS TUDTAM, HOGY SZERET! – kiabálta az utolsó mondtatott, ökölbe szorított kézzel. Utána arcát eltakarta tenyereivel és tovább sírt.

-          Egy napja se ismerlek… De Te olyan más vagy! Tele vagy érzésekkel, csodás dolgokat teszel pedig alig pár órája szabadultunk ki a Volturiból. Ez a Sam gyerek… Szeret még téged, vagy legalább is valami szikra van még benne és benned is. Úgy hogy szedd össze magad, mert én azt a Susant akarom akit megismertem miközben kivoltam kötve és a halálomon voltam.

Azt az angyalt akarom itt látni előttem… nem egy síros angyalt, mert… megszakad az a nem létező szívem. – végig figyelt rám a lány. Tényleg

elképesztő, hogy pár órája ismertem meg és már tudom a múltját, az érzéseit.

-          Láttad a Jetskin, hogy az exem, hogy ölelte a feleséged. És nyílván érezted mit érez, ha nem is Alice, de Sam. Én nem vagyok képes érezni, de elég volt az arc kifejezést kivenni. És Te is hallottad… „régebben” nőcsábász volt. A hangsúlyából, a tetteiből szerintem még mindig az… Én félnék, hogy meglesz-e még holnapra a feleségem! – mondta teljes szívéből, őszintén.

Elgondolkodtam. Nem az nem lehet, Ali nem tenne ilyent velem!... Vagy igen?... Nem, nem!... Ő a feleségem, több mint 50 éve együtt vagyunk. Az alatt az idő alatt elnyerte bizalmamat. Egy lány miatt mert azt gondolja nem fogok hinni neki! Tények kellenek! Mondjuk van benne igazság, de nem az ,hogy elveszítem Alicet. Felöltöztem, nem is szóltunk egymáshoz  Susannal. Elindultunk arra a helyre ahol tudott lakni.

-          Figyelj! Az igazság az, hogy nem komolyan gondoltam. Akarom mondani komolyan gondoltam csak most végig gondoltam. Ha nekem is ilyen férjem lenne mint Te… nem hagynálak el egy ilyen srácért! Szóval csak annyi, hogy sajnálom!

-          Nincsen semmi baj. Megértelek. – mondtam, de onnantól tényleg meg se szólaltunk. Elértünk ahhoz a házikóhoz ami én építetem Alinek. Ha már úgy gondolja, hogy eltudunk lenni a Cullen család segítsége nélkül akkor ide tudunk jönni. Körbe vezettem Susant.

-          Gyönyörű szép, de hogy-hogy itt van lakatlanul?

-          Az igazság az, hogy én építettem a kis családomnak. No de Alice még nem döntötte el, hogy át költözzünk Cullenéktől vagy sem.

-          És ha most azt mondja majd, hogy minden álma, hogy együtt legyetek?

-          Nem fogja.

-          Honnan veszed?

-          1. ok: kötődik nagyon a Cullékhez, 2. ok: őt ismerve sose fog válaszolni, 3. ok: Peterék mert nálunk laknak! Ennyi, úgy, hogy ezentúl a te házad! A bútorokkal ne foglalkozz már megvannak rendelve csak arra várnak ,hogy felhívjam őket, hogy jöhetnek… viszont… a ruhákkal már probléma van! Ha vársz egy kicsit haza ugrok hozok pénzt és elhozom Sofy egyik ruháját ami éppen nem kell neki, hogy legyen rajtad valami, ne ez az ázott rongy!

-          Rendben van! – mondta. Azzal elindultam haza gyors iramban. Mikor haza értem felmentem első szülött lányom szobájába, szerencsémre bent volt.

-          Kölcsön tudnál adni egy ruhát? – kérdeztem.

-          Persze. – keresgélni kezdett. Én meg addig az ágyon fekvő Ashley babával játszottam. – És milyen a lány?

-          Hogy tessék?

-          Mondom, hogy néz ki, milyen a stílusa, milyen érzései vannak ilyenek.

-          Ja… ööö… semmi extra. – mondtam. Becsukta szekrénye ajtaját majd így szólt.

-          Ha nem mondod meg nem adok ruhát! – mondta. Felálltam és próbáltam elvenni tőle. – Hehe, még mindig előre látom mit akarsz csinálni! – sikerült elvennem majd egy kis mosollyal megköszöntem neki. Lementem az emeletről és felpattantam a motoromra, útközben meg hívtam a bútorosokat.

-          Megjöttem! Tessék szerintem jó rád! – mondtam és oda adtam neki. Ő meg bement a fürdő szobába és átöltözött. Hirtelen hangokat hallottam kintről. Gyors mozgással kiértem és a háta mögé kerültem a „betolakodónak”. Kiderült, hogy csak a lányom az a picivel együtt.

-          Na ez egész jó! Hogy áll… - kijött a fürdőből és csak nézett minket. – szerinted?

-          Bocsáss meg neki. – mutattam az elsőszülöttre. – Kíváncsi volt és utánam jött.

-          Semmi baj. – mosolyodott el. – Szia Susannak hívnak, és téged?

-          Sofynak. Sofy Cullennek. – fogtak kezet.

-          És ki ez a tök mag? – jött oda hozzánk még mindig fülig érő vigyorral.

-          Ő Ashley Cullen. A 3. gyerkőcünk Alice-el. – mondtam. Ő meg babusgatni kezdte. – Jut eszembe délután 3ra jön a bútoros és így, hogy Sofy itt van elmehetnétek együtt vásárolni. Jobb mint ha én lennék ott, legalább egy lánnyal vagy együtt!

-          Ez remek ötlet, persze ha a lányod is benne van. – néztünk rá lánykámra.

-          Felőlem. – elindultak.

Én meg Ashleyvel a kezembe, motorommal hazáig robogtunk. Mire hazaértünk Alice-ék is haza értek és jöhetek a magyarázatok, hogy hol is voltam. Még jó, hogy Petert ,át rég óta ismerem és segített nekem. Nem szeretek hazudni Alinek, de muszáj volt. Ha eljön az idő elmondom neki mi is az igazság.

Szerző: Luna ~kislány :P~ | 2011. augusztus 5.
Linkajánló